Emlékszel, kicsi lány?
A napot tudod még?
Ott álltam urnádnál.
És beborult az ég.
Esernyők csörömpöltek
a pap feje fölött,
s könnyezett az Isten,
mert rájött: rosszul döntött.
Itt hagytál, kicsi lány…
Miért tetted?… Nem hallod??
És villámok cikáztak.
Sikít hattyúdalod.
Szétszakadt az égbolt,
lelked hajunkba hullott -
s zokogott az Isten,
mert hibás döntést hozott.
Metrón, plázában, helyijáraton -
minden nap a megszokott cirkusz.
Gyémántseggű kurvák tárogatnak,
virágzik a szexturizmus.
Kiskölyök szédelegnek droggal benyomva
az iskola mellett, a járdán;
a tinédzser lánynak szexbugyi feszül
ráncosra szétkúrt valagán.
Tengernyi véred ömlik a padlóra,
Orrhangon ordítod, hogy: fuck!;
a türelmetlen hitelezőid
a fogaidat is mind kibaszták.
Elcsapnak a zebrán 110-zel,
megkéselnek a cigányok,
Dunába lőnek a neonácik,
rád száll a kommunista átok.
Dolgozhatsz, míg meg nem döglesz,
én már nyugdíjas sem leszek,
az unokáim meg éhen pusztulnak -
Magyarország, én így szeretlek!
Fáj, hogy nem vagy velünk…
még élhetnél!
A rák újfent bizonyított:
erősebb mindennél,
pedig Te sem voltál gyenge.
De elvágott a penge.
Fáj, hogy feladtad,
s hogy későn tudtam meg!
Hogy kedveltél, s én
nem bántam jól Veled,
mert félelmetes voltál.
És elsodort a halál.
Fáj, hogy néma vagy, süket,
hozzád már nem beszélhetek!
Megbántottalak, míg éltél,
s a halálban nagyon szeretlek,
hát borzasztóan sajnálom.
Csak magamat utálom.
Légy boldog,
nagyon boldog a túlvilágon.
MOST befejeztem ezt a blogot! Elegem van abból, hogy valaki folyton beköp anyámnak, hogy milyen versekkel pakolom tele az internetet! Hát elég volt!!!
Menekülnék, mikor itt vagy.
Nem félek Tőled, ó dehogy!
Magamtól tartok, s hogy Neked
szerelmem által árthatok.
Illatos bőröd tágítja szemem,
pupilláim válladra zuhannak,
s menekülök. Előled.
Vágyaim tiltottak és vadak.
És jó vagy. És mosolyogsz rám.
És nem érted, miért nem felelek.
S ha rád nézek, mint egy
lázas beteg, nem tudod, mitől remegek.
Mert szép vagy. Kívánatos.
Mint egy rég áhított ennivaló.
Tudom, ódivatú vagyok,
de Téged átölelni volna jó.
Mondd neki, nem hiszi úgyse: nincs szerelem, csak a pénisz;
prostinak állni nehéz ügy, szétveri önmaga álmát.
* * *
Bujtatod angyali arcát, vén szüleid nehogy értsék:
nő vagy, az ágyad is nőt vár, mert nem a pénisz a vágyad.
Kezeim közt voltál.
Éreztem hajadat
az ujjamon
az orromban az illatát
s válladra helyeztem
fejemet
megpihentem “odaát”.
A túlsó parton.
Már tudod, mit jelent ez.
Szerettelek -
volna szeretni
tükör előtt
táncot járni
hogy nevemen nevezz.
Ilyen közel voltál.
Nem léptem tovább.
Cipődbe ütköztem.
Kezed volt a gát.
Hát miért, hát miért??
Mivégre, meddig még??
Lángra gyúlt száz fejem,
s felrobbant velem az ég.
Kellettél
a csókod
hogy ölelj még, maradj itt
hajszálad
hullott rám
ahogy kezed öledbe vitt
s elmentél.
Hiába markolásztam ujjaidat,
feltépted az ajtót.
Más várt kint.
Hát elmentél.
Hát rám se nézel már.
Itt hagytad a szivárványt -
a Színt.
Egy Fejsze
és
egy Kalapács
összevesztek.
Halál.
Ne közelíts.
Ne nézz rám.
Hozzám se érj többet.
Szeretlek.
Kívánlak.
Ha átversz, én megöllek.
Menj innen.
Ne légy jó.
Nem vagy tökéletes.
Magadnak.
Csak nekem.
Ágyad már véreres.
Elmentél.
Mert féltél.
Féltél, hogy meghalok.
Miattad.
Teérted.
Szedtem pár csillagot.
Elmentél.
Rettegtél.
Megöllek, megfojtlak.
Szemeim.
Ereszén.
Jégkönnyek locsognak.
Egy pont a sarokban,
valami volt ott,
s árnyékba varrt félelemmé nőtt;
mint cseles pók,
ha áldozatot lát,
körém acélsodronyt, börtönhálót szőtt.
Kívántam a halált,
ne legyen több jó,
s horror-hegyet álmodtam, sötét-fagyosat,
mint zajos gyerek.
Már nem élek.
Meghaltam a fekete nap alatt.
Nem akartam élni,
nem tudtam kötődni,
s fájdalmamban őrjöngve vertelek,
mert rájöttem,
rádöbbentettél,
hogy végig szerettelek.
Volt,
van,
de nem lesz,
mert nem lehet enyém.
Utazok,
bolyongok,
kóválygok,
de fejemet nem éri fény.
Ő volt,
Ő van,
de nem lehet örök;
lapulnak,
eltörnek
szép, színes körök.
Te nem láttad,
de én ott voltam,
s azóta is ezzel álmodok!
Mert iszonytató volt, s egyben
meseszép!
A beszáradt vér és az
örömkönnyek színes kavalkádja,
s a bukásé,
mert végül vesznünk kellett!
Mert akartuk a szabadságot,
mert nem kellett a zsarnoki rend,
a félelem és terror vasgyűrűje,
de az undorító politika
nyers hústól bűzlő szája
ránk lehelt, s a
forradalom virága
lehervadt a rózsás jövőről ábrándozó,
széplelkű lányok
ablakából.
Tönkretettek minket,
a vágyainkat,
az életünket.
S én akkor gyáva lettem,
menekültem,
fegyvert nem kértem,
mert féltem, én!
S nem segített senki,
mert “a nemzetközi visszhang”…
Persze.
A nemzetközi visszhang is
azt szajkózta,
hogy a forradalomnak győznie kell!
S csináltak nagy kampányokat,
szentbeszédeket,
bátorító rádióüzeneteket,
de nem jött senki!!
Se az angol, se az amcsi,
csak a ruszki!
Hát ide lyukadtunk ki.
S most ólombéklyó feszül az összetört hősök
csonttá aszott lábain,
s a bitófa árnya lengedez
csorba bádogtányérjuk peremén.
Akkor hirtelen bátor lettem,
előjöttem,
fegyvert kértem, s lőttem, én!
Én, én, én!!
Én, én, én…
Hát most gyötörj meg, rút világ,
ha kínjaimon új, szebb jövő
csírázhat;
lopd el belőlem az életet,
törd össze előttem a képeket,
csak másokat ne bánts!
Felraktál egy helyre,
hol lenni sose akartam,
s elvártál dolgokat,
mikre alkalmatlan voltam.
Számba szavakat pakoltál,
miket sose mondtam volna,
térképed görbéje elvezet
bársonyos, szép pokolba.
Megtanítottad,
hogy hazudjak olcsón,
kit vegyek meg nyálas,
s kit a kemény csókon,
s magamat hogy dobjam
hiéna-tőzsdére,
alakom hogy vonjam
mártírfa törzsére.
Magam bohóc lettem,
színpad a rémálmom,
a véres vád-rémeket
ágyadba kívánom.
Szándékod nem értem,
bábnak miért kellettem,
de nem félek magamtól:
te vagy a lelketlen.
Már egy világot átrohantam,
s még nem tudom: mi, merre, s miért.
A felismerés, hogy sok kérdés -
no válasz, rőt pofonként ért.
S már világos: a kérdés
választ sose teremt,
míg válaszból felfeded a kérdést,
igen, ez a rend.
Nem tehetem. Rút fenekem
csobbanva ért kénes pocsolyába,
s míg jó is lehetnék, izzik kezemben
a genny langymeleg lángja.
Mint hastífusz, mi sürgős vécévé
fonnyasztja kellemes szobádat,
s éltető infúzió mellett is
szüntelen sugárban okádtat,
olyan vagyok én is.
Ne közelíts hát felém.
Kórom elsöpör egy világot,
s majd elhamvadok a lét peremén.
Ott volt, s látta:
roncsod bőgött,
csetresz vázad
jajjal töltött,
pálca lábad
sárba süppedt,
égbe vágyad
nem kerülhet.
Megszöktél, s még
vágynál haza,
felsír éned
híg panasza,
palack tele,
bomba robban,
nem lehetsz hős
rút korodban.
Tűsarok kopp-kopp,
baljósan kopog;
Csend, sötét,
az utcakő a téren hangosan nyikorog.
Kopp.
Majd csend.
Pár koppanás ismét,
csörömpölés,
betört ablakon a függönyt
vad szél tépi szét.
Szilánkok.
Tenyéren szúrt seb, csepp vér,
s tégla a kézben.
Szívből gyökerezve agyba tör fel
a fekete bosszú-ér.
Ok nincs.
Szív fáj.
Lőtt seb.
Kék táj.
Fél agy.
Nagy terem.
Görcs mosoly.
Kis verem.
Kopp. Kopp.
Rossz lépcső nyekereg,
az arc háromszög,
a történet így kerek.
Támadás - szempár,
most nézd!
Két kéz!
Tégla suhan,
apadó szem,
a bosszú édes méz.
* * *
Reggel. Sziréna.
Tévé, újságcikkek.
Felégett a zárt osztály.
Megszöktek. Végetek.
Bosszú
Aszú
Bor és
Mámor
Holnaptól
Új
Törvény
Lángol
Tömöm a fejembe a csokit,
agyam szacharóztól duzzad,
barna nyál folyik számból,
elbutultam. Te tudtad.
Megfenekleni olcsó hasi
élvezetekben nem nehéz,
mosogató rozsdás csapján
csokit maszikol két piszkos kéz.
Nézd, mi lettem! Falánk malac,
ki böffenve nyeli az édes mázat,
rácsuklik, hangja bugyborékja
visszhangozva dönti le a házat,
és sivítva vihog disznó gyönyörén.
Ragadós pocsolya a boldog lét,
a kétbalkezes undok menny,
falánkságban nagy a tét.
Láttalak, drága, alakod
bíbor dámaként suhant el mellettem,
s hogy érintsem bársony palástod,
félve kinyújtottam a kezem.
Ujjaim belegabalyodtak
léted finom gyöngyfonadékába,
s ezer szállal magadhoz tapasztasz,
s bódultan löksz vissza a mába.
S a perc, édes perced elszállt…
tovább léptem, s te máris eltűntél,
de lenyomatod múltamba vésődött,
emléked nyarából sosem lesz üres tél.
Ült a lány. Az útszélen.
Szeme a nyugvó napba révedt,
mellette feküdt a biciklije,
s ő forgatagból narancs estre ébredt.
Szőke volt, szép és fiatal,
talán még csak csempe tinédzser,
de az árokparton, a fűben ülve
felfogott mindent fiatal eszével.
Tudta a lenyugvó nap csengő,
éjjelre ringató dallamát,
a felkelő holdat, s a fényfoszlányt,
mi körbevonja a hold udvarát,
s tudta a szerelmet. Szőke haja
mint glória égett fekete pulóverén,
s az érzés, az élet, az északi fény
színesen száguldott lüktető erén.
Ott voltam, s láttam. Megbabonázott,
számból a csikk révedten hullt a porba,
s tudtam: szőke lány a nap ajándékával
utazást tett a sosem-volt múltba.
Tanítsd meg, hogy mondják: “arc”,
s észtül hogy simogat a kéz,
érzéseket bevallani nem magyarul,
sajnos túlontúl nehéz.
Mondd el, a száj hogy mosolyog,
s a csókba míly folklór vegyül,
mondd el, ismerni akarlak téged,
hogy ne legyünk kettesben egyedül.
Keverd a cukrot a gőzölgő kávéba…
ezt hogy mondják nálatok?
Hazádban is oly tisztán igazak
a fájdalmat vajúdó bánatok?
Tudni akarok mindent, mindent,
mit csak elmondhatsz magadról:
a napot, a felszálló vízpárát,
ahogy álmosan nézed az ablakból…
Szeretlek… I love you, my dear
you are my most delicious, best choice…
nem, ez nem az igazi vallomás,
szebb, ha csak hunyt szemmel megcsókolsz.
A magyart te nem érted sajnos,
hát ne zagyva szavak beszéljenek;
lesz majd egy nap, mikor szemembe nézve
tisztán, észtül megérted, miért szeretlek.
Biliárdgolyó száguld az asztalon,
cigarettafüst kapar torkomon,
koccanó csend, ütköző ábrándok -
a fejemben gomolygó éjtől nem látok.
Még lépnék egyet, de a padló tapaszt,
elfojtja a mélyről felkiáltó panaszt,
hogy elvesztem magamban, labirintus lettem,
s nincs fény az alagút végén, hiába kerestem.
Fogom a biliárddákót, a nyolcashoz bököm,
az életem rendjét most rögtön fellököm -
legurul a golyó, ellobban a lángom,
útvesztőben visszhangzik fekete átkom.
Ma leomlott egy fal.
Tankok rázták az utca porát,
eső mosta az elhagyott rongybabát,
sikolyok szálltak az éteri csendbe,
tüzet okádik a lángforró este.
Ma leomlott egy fal.
Valami robbant, s emberek haltak meg,
vérben ázott az utca, egy felkar lábra kelt,
szanitéc rohant torz fénnyel szemében,
lány hátában gerenda csattant keményen.
Ma leomlott egy fal.
Mezítlábas purdék jajgatnak rekedten,
fél családjuk hever roncsolva, meztelen,
fűrészpor s homok szárad a sebekbe,
gyászkések fúródnak habkönnyű szívekbe.
Ma leomlott egy fal.
Ma leomlott egy fal ember s állat között,
az emberi törvény tűzfalba ütközött.
Szabad lesz, ki gyilkol, s bűnös az ártatlan,
inverz paragrafus hajt ki a világban.
Ma leomlott egy fal.
Régen azt képzeltem,
körülöttem forog a világ,
értem kel fel a nap,
nekem nőnek égig a fák.
Most vált a kép,
én forgok a világ körül:
a mindenség a tiéd,
s a semmit hagyod örökül.
Játszi szavak tűnnek,
elszállnak a csókok, a bókok;
öreg idő ládájára
vastag hálót szőnek a pókok.
Vásznas táblád elreped,
festéked tönkremegy, beszárad,
mulandóság törli le arcodról
vízfestékkel pingált mosolygó szádat.
Telihold, ülök az erkélyen,
olyan más helyzet;
szabad vagyok.
Megihatok egy sört,
elszívhatok egy cigit ott,
ahol akarok.
Nincs kényszerpálya,
bájpillantás a szülőkre,
jókislányos mosoly,
hisz felnőttem.
Tudom a szerepem.
Most már rajtam a sor.
Gondolatom összegyűrt szemétként
hull lelkem sírgödrébe.
Minden a régi, újra meg újra, mint
kinek kerék az élete.
Egymásba futó vonalak, hajlott ívek,
nincs megállás, nincs kiszállás,
életemre én teszem a pontot,
ha jön majd az őszi kaszálás.
S ül mellettem. Valaki.
Egy jóbarát a jelenből,
ki a múltból ívelve átfogja életem,
s tükörkép lesz a jövőből.
Még mindig keresek.
Az utat, mely soha-honba visz.
Lassan elballagok rajta,
mint ki a csodákban is hisz.
Nem tudod, milyen. Az életem.
Nélküled.
Üres és kopár, mint
Mózes sivataga,
s próbálom az űrt betölteni,
hallga, hallga,
hangodat hallgatom.
Már nem tudom, szád mellett
a vonal mihez hasonlít,
s a Sínai-hegy csipkebokor-tüze
lángol-e szemedben,
de e láng mutat utat, hogy kövessem
egyre halványodó, imbolygó alakodat
a ködben,
kísértetes csenden át.
Karnyújtásnyira vagy,
de az asztrálsík s a lélek törvényei
megmilliomszorozzák a távot,
s messze sodor a világ.
Tőlem.
Elvesztelek, mert nagyon kívánlak,
nézni akarlak s távolba olvadsz,
hangod elillan,
a levegőbe markolok.
Oh, Verita, hová lettél?
Miért jöttél, ha elmész?
Lényed fatörzsembe karcoltad, égetted,
s most keresztet vethetek magamra.
Verita.
Verita…
Jöjj el értem.
Isten Éltessen, B. D. párnás hasa,
egy éve pattantam le futtomban róla.
Szálltam, mint az üzemhibás MIG 29-es,
s ma szívem feszes hasú rokonáért repes… xD
Remegve, riadtan ébredek,
rekedten suttogom nevedet:
Verita, Verita!…
Deszkából felszivárgó rémek
kiáltják: nélküled élek,
szívem aranya.
* * *
Vágyom rád, míg zörög bennem a lélek,
míg az elmúlás kürtjei nekem nem zenélnek,
míg elmém tiszta, s rád gondolni tudok,
te vagy, kit mindig szeretni fogok.
* * *
Lángolj! Legyen tested forró bástya,
lépj alá az érzelmek sarába,
forrj fel, égj el, hamvadj el!
S főnixként újra támadj fel.
Homlokom, mint rakott szoknya,
oly ráncos.
Lábam táncos,
gyorsan pörög nehéz óra.
Lóg a felhő, eső szakad,
vihar van.
A pitvarban
árva kisnyúl sírva fakad.
Szép szivárvány hull az égről,
énekel.
Keljél fel,
mesét mondok neked régről.
Büszke, vad musztáng vagy,
s én kantárt lasszóztam rád.
Vétettem ellened, szemedből
némán felsír a vád.
Nem erre születtél,
rácsok közt rab nem te vagy.
Galádul bántam veled,
a bűntudat görbe kezemre fagy.
Fuss hát, vadlovak lánya,
magadért élj, pányvádból törj ki!
Fuss el, messzire, mielőtt
pókujjam sörényed megtépi.
Hajlétrádon felmásznék füledig,
s szívemet vésném az agyadba,
hogy lázálmok rémképe gyötörjön,
s víziódban zárj a karodba.
Kenyeredben lennék morzsaszem,
ásványvizedben buborék,
lennék tinta, mi kezedre folyt,
ha íly könnyen részed lehetnék.
Nincs már, Istenem, e helyen több napom,
emléked pogácsa zsebemben,
harapnom nem szabad, nehogy elfogyjon
a vésett szív dallama fejemben.
Szerelem manifesztuma
elhal az urnában;
cipőtalpak lenyomata
udvari murvában.
Kezeden szakadt a köröm,
kapanyél a véső,
rossz májadat kiköpdösni
nem lesz sose késő.
Hamvaid holt zizegése
hangszóróba ordít,
almalevesben a méreg
biztosan felfordít.
Ne nézz hátra, tengeri sót
kaparnak hátadból,
passzátszelek ellehelnek
rangkóros világból.
Vak szerenád dallama károg,
síromra sáros galamb száll,
zöld növény szárad barnán koponyámban,
nehézfém ül számra, az idő nem vár.
Néztem, mit látni sem lehet,
hallottam néma próféták szavát,
küzdés s ellenvetés könnyeket facsart,
gyöngye töményíti a Dunát.
Vak mérnökök, süket zenészek,
béna festők ordítnak bölcsen -
számoltam százig, ugrottam árkot,
se fejem, se hajam már nincsen.
Állsz a dombtetőn,
bástyád vagy tenmagad,
rendíthetetlen lény.
A szél hajadba kap,
szigorú szemed elidőzik
a világ peremén.
Arcodba híg eső zuhog,
elvegyül könnyeddel,
homlokodra ráncok verődnek;
Te tudod a jövőt,
mégse tehetsz semmit,
fogytán vagy fiatal erődnek.
Arcod eltakarod,
éles szemed hunyva,
tekersz a világ kerekén -
bánatodban felsírsz,
elfordulsz s feladod,
én amazonom, Remény.
Így van a leleten.
Oly igaz, hogy kétkedő
szavaim elfúlnak.
Egyről kettőre sose léphetek,
csak kettőről az egyre,
egyről nullára, mínuszba,
s még lejjebb, férgek közé,
a mélységbe csúszok.
Átok köt, feloldani nem tudom,
s hogy erőlködök boldognak lenni,
az csak veszett gőz,
diszfunkciós kontroll.
Inaim nyúlnak, pattannak,
agyamba robbanva szakadnak,
s ki az alvadt vért szememből kitörölje,
nem találok olyat.
Hátak erdejében élek, hajzuhatag,
térdhajlatok, könyökcsontok, görbe vállak.
Arcok nem merednek
deformált fejem felé bőszen,
levegő vagyok, mérges gőz,
elegük van belőlem.
Egy a több ellen, mint
bolha a kutyán.
Aránytalan szenvedés.
A “nem” jobb, mint a “talán”.
Fejem kavarog, kavarog…
hol vagyok?
Bódulat mezején futkozok,
szemeim már leragadnak,
mozivásznán téged látlak.
Szívem nyugtalan, nyomasztó
jazz-es ritmust kalapál.
Premier plánban robbansz be álmomba,
fejembe kalapáccsal ütötted be
arcod, s onnan ki már
nem húzhatod.
Elszédültem,
fent van a padló, s lenn az ég,
szaltót hányt bennem sok emlék,
mert te voltál az ópium,
nyugtató Frontin-csepp,
őrjítő kábszerek.
Gyógyíts ki magadból
mielőtt elveszek.
Hazudj még. Csak egy kicsit.
Olyan jó ez így.
Karcolt lelkem mohón issza
kétes szavaid.
Mutasd hátad, vágj rá lyukat,
az legyen szemed;
adj pofont, s én átrepülök
időt és teret.
Kínzásod kell, kötéllel kergess,
kékre gyötörj meg!
Mard belém a piros mérged,
hogy szerethesselek.
Vagy ne lássalak. Még nem kellesz.
Kedves vagy velem.
Még nem karistolta meg kezed
szétzilált lelkem.
Jézus! Jézus! Harmadszor is Jézus!
Bűnös én nem vagyok, ne kínozzatok!
Mennyei Atyám parancsát követtem,
Ezért meg nem alázhattok!
Szent Margit, ne hagyj el! Oltalmazz!
Forró a máglya, lábam olvad,
Bűnöm bilincsét pattintsd le rólam,
Hadd halljam utószor szép szavad!
Sikítás gurul végig torkomon,
meghalni ne hagyj, én Istenem!
Megtagadtalak, eltörtem szép arcod,
mégis hadd legyen enyém a kegyelem!
Mária, Mária! Anya voltál, kérlek
ne végy el engem anyámtól,
fiadért küzdöttem, érte álltam próbát,
hogy ellenségit elűzzem hazámból!
Ám jól van, öljetek meg végül,
de hazámra hűen vigyázzatok;
Istenem! halálom már közel!
In nomine Patri… ámen-t kiáltok!
Árny öve vonja be éji varázsát szép szemeidnek,
Lopva sasollak rég, // s olvadozom tőled,
Fák sora árnyékol, amögül figyelem szépséged,
Bájod a gyógyír nagy, // űzött szívemre.
Szőke hajad lágy szélben libben, hűvös az éjjel,
Megborzongsz, kezeid // testeden összefonod,
Védeni vágylak, óvni, nehogy megfázz szelek ágyán,
S karcsu kezed fognám, // érezném melegét.
Bálványom soha nem volt még nálad gyönyörűbb lány,
Mégse szerethetlek, // józan eszem tiltja.
S íme jön is már délceg párod, s én behuzódok
Fal mellé, s kezeim // rángnak a szégyentől:
Férfi, ki hozzád illik, s én csak egy lány vagyok, sajnos,
Nem simogathatlak, // látványod csak enyém…
Nem veszel észre, s ez így jó, drága, csak megijednél,
Boldogan elmentek, // s én maradok egyedül…
Mi elől menekülsz?
Arcod, neved miért váltod,
mint holmi gazember;
magadat más miatt miért bántod?
Örökké elfutsz, meghátrász,
sosem vállalsz harcot,
már nem a saját életed éled,
már nem önmagadat adod!
Megváltoztattak! Báb lettél!
Bábja más ember önzésének,
s te félsz tőle, félsz tőlük,
zsarnoksággal elsöpörnek.
Felkap téged a szél… röpülsz…
Magad ura már nem te vagy,
irányítanak. Önmentő ösztönöd
ereje cserben hagy.
Ne félj, én elkaplak…
elkaplak, ha hagyod, ha akarod…
de soha nem akartad, most sem akarod…
elszállsz, s nem érem el a karod…
a kezed…
a hajad, a szemed, a szád…
eltűntél… elfújt a szél…
a szél…
messze röpíti bús dalod.
Megcsonkít, kifoszt, megöl
és megaláz.
Kegyetlen harcot vívsz ellene,
de hiába,
menekülhetsz piába,
magányba,
nem segít rajtad.
Odaadod tested
minden belső ritmussal, ringással,
vibráló érzéssel, önfeláldozással,
s visszakapsz egy üres csuprot,
melyből kiszívták a vért,
a lényeget,
a tartalmakat. Kiürülsz.
Visszasírnád, mikor még
nem tudtad, mi a szerelem.
Próbálnád elfelejteni,
ki halálra mart, ki méregfogát
beléd nyomta,
de nem tudod! Kell neked!
Már szemet hunynál átvágó
gaztette fölött, elfordulnál tőle,
de meglátod az utcán, boltban,
szíved újra megdobban,
s kezedbe hajtod a fejed.
Nem, ilyen nincs.
Tönkretesz mindent.
Agyad minden szála, ága
őt akarja, s szíved is!
Nincs mit tenni, elvesztél.
Ő irányít téged,
ha akarod, ha nem.
Már rájöttem, hogy
ilyen a szerelem.
Mindenre van válasz,
vagy kell, hogy legyen.
Erre is?
NANÁ
hogy nem.
Nincs kegyelem.
Te megöltél, én megöltelek,
szívem gödrébe temettelek,
s már nincs feltámadás,
harangozás,
mea-culpázás,
bűnbánás!
Tudni se akarok rólad,
tőlem rég eldobtad magad!
Mehetsz!
Ne is nézz vissza!
Nem kel fel többé
a szivárvány nap
soha.
I.
A barátom voltál,
imádtalak, imádtalak!
Letéptem volna érted
mind a két lábamat,
de segítségem fennakadt
korlátaid szögén,
s most éles, hamis átkod
rohan, támad felém.
Szenvedtél, gyötrődtél,
ne hidd, hogy nem láttam!
Segítségért könyörögve
ráztad, tépted vállam,
mert te gyáva voltál!
S én léptem helyetted!
Megvetsz, pedig neked
kellett volna lépned.
Jól ismertél, tudtad:
neked jót akarok!
Árulónak tűnök,
de az elárult én vagyok.
Egy lapra tettem fel
mindent, mit adhattam,
pedig tőled soha még
fél lábat se kaptam.
Feláldoztam magam,
s a barátságnak vége.
Nem várok már semmit.
Nincs megalázó béke.
II.
Döntés kényszere dübörgött ajtódon,
s te nem engedted be,
húztad az időt, vártál, s lassan
beleőrültél a félelembe.
Akartam segíteni! Akartam helyetted
a fájdalmat, a szenvedést,
s gyötrődések drága árán
vágtam az ajtón egy halvány rést.
Léphettél volna megkönnyebbülten,
válladról levettem a terhet,
de megijedtél, még hazudsz magadnak is,
s ez majd szép lassan eltemet.
Felelősség nulla! Én vállaltam helyetted,
s most hallani sem akarsz rólam;
fáj leírni, fájnak a nehéz szavak,
kihullik kezemből a tollam…
De elég! Az ajtót te zártad be,
s szépen megfulladsz a szobában,
tennék érted, de már nem tudok.
Magadra maradtál a világban.
P.S.:
Emlékedből, mint rajzot radírral, oly sebesen törölsz,
nemes volt a cél, de sajnos elbukott az eszköz.
Ellépett tettemet meg soha se bánnám,
ha újra pörgethetném, juszt is így csinálnám.
Fogadd el,
fogd fel, hogy nem vagyok a tiéd!
Agyamba ne bújj,
ne fertőzzön gyilkos bűvigéd!
Tűzzel-vassal
szúrd, égesd ki szívemet,
kapáld ki
a fejedből a nevemet.
Csalj meg!
Alázz meg, hogy elhagyhassalak!
Döfd ki szemem
úgy, hogy többé ne láthassalak!
Nem kellesz!
Érintésed már semmit nem jelent!
Átvertél!
Osztoztam volna, de elvettél mindent!
Mit kérsz?
Tépjem ki érted nyelvemet, agyamat?
Tíz körömmel
Küzdjek, kaparjam érted a falat?
Még hiszed,
hogy átejtő szavad szentírás?
Hogy hazudhatsz,
S helyetted mindig más lesz a hibás?
Ágyamban
helyed többé sosem lesz,
elátkozhatsz,
megölhetsz, nem érdekelsz.
Ott az ajtó,
neked tágasabb a világban,
én maradok
te eltűnhetsz a homályban.
Bármit tehetsz, bármit mondhatsz,
Szívünkben örökké legenda maradsz.
Az tett Téged hőssé, ki Rád kezet emelt,
Szörnyű kése nyomán bús mítosz született.
Még itt vagy! Téged harsognak a kopott falak!
Termekben kísértesz, ajtók felnyílanak!
Tudod, mi a fájdalom, ha vér csillan a késen,
Őrangyalunk leszel, hogy ilyen ne történjen
míg világ a világ,
s benne az ember oly parányi.
Nyugodj békében,
Nyugodj Békében, Markó Dani.
Pontszerű valómból
kinőnöm hogy lehet,
hogy ne csak önnön magam
halvány árnya legyek?
Fényárból glóriát
fejemre hogy vonjak,
ha szívemben acélból gyúlt
bűnök fulladoznak?
Isten arcában
magamat hogy lássam,
ha hitem már elveszett
örökös homályban?
Szavaim ki érti,
ha süket a világ?
Hogy legyen minden szavam
bimbón nyíló virág?
Hogy táncoljak pengén,
ha lábam már nincsen;
ha minden összegyűjtött kincsem
szana-széjjel fröccsen?
Hogy fogjak homokot,
ha kifolyik markomból?
Hogy kérjek szent áldást
vérkínos Jézustól?
Hogy vegyek, hogy adjak is,
nagy dolgot hogy tegyek?
Mit gyónjak, mit áldozzak,
hogy végre EMBER legyek??
Félelem ketrece nem száll lelked ága-bogára,
Átok, s bűnszagu kéz // nem fojt meg, ha Te tűrsz,
Szárnyad alatt nem lel menedéket ostoba ármány,
Bölcs vezetője leszel // sorsodnak, Kapitány.
(K. Andreának)
Miért könnyebb pusztítani, mint alkotni?
Erre feleljen valaki!
Civilizációk dőlnek romba,
ha földre hullik az atombomba,
s a szörnyűségeknek gátja nincs!
Fegyverkezés most a kincs!
Hát elég!
Állatok vagyunk, vagy emberek??
Mivégre e sok szörnyű tett??
Irakban az a kisfiú miben vétett,
hogy büntetésül aknára lépett?!
Az Al-Kaida ész nélkül robbantgat,
Guantanamón kínozzák a foglyokat,
Afrikában nincs víz, nincs élelem,
csak kimondhatatlan félelem!
Járványok tombolnak, gyilkolnak,
emberek, állatok pusztulnak,
őserdőket kaszálunk hektárra,
nincs pénz se villanyra, se gázra,
fellökjük a gyengét, beteget,
jelenléte csak terhet jelent,
s míg te Alfa Romeo-dban csücsülsz,
Ázsiában mindent felemészt a tűz!
Nyíljon már ki a szemünk, s agyunk!
Segíts, segíts, vagy mind elpusztulunk!
“Je suis venue
pour la consolation
des petits gens.”* -
mondtad Te, fenséges Szűz,
és a petits gens-ek
lábad elé hulltak,
hogy szabadítsd meg őket.
Szabadítsd meg a gonosztól,
mint Jézus a szegényeket,
ez a küldetésed.
Születtél Domrémy-ben,
elégtél Rouen főterén,
s Veled égett
az elárvult hű francia szív
minden reménye.
Győzelemre vitted őket,
s elárultak,
miért hagytad?
Kiadtak gonosz papoknak,
kardnyelvű angol lordoknak,
csuklyás hóhérnak,
s a szószegő Nicolas
izzó fára égetett.
S Te nem tiltakoztál!
Nyelveden gyönggyé vált az ima,
ruhádon lángolt Midi bíró átka,
de Te nyugodtan néztél szemébe,
hogy elfagyott szíve gyökere…
Te nem féltél!
Téged nem értettek meg,
bátor honleánya Lorraine-nek,
de műved fennmaradt,
ma imába foglalják nevedet,
Szent Nevedet, Jeanne d’Arc!
Szénné perzselt szád igaz szavait
keretbe fogja dicsfényed,
vörösen izzó, lobogó hajad.
Te, nemes parasztleány,
Feltámadtál a névtelen homályból.
“Et resurrexit tertia die.”** -
Ma is értünk dobog önzetlen szíve.
____________________________________
* “Az egyszerű emberek vigasztalására jöttem”
** “És harmadnapon feltámadott.”
Csak bámulom ezt a senkit
a tükörben. Széttörném az
arcát, hogy ne nézzen oly vádlón,
s nézném, vére hogy folyik el. Márha van vére.
Mert nem ember.
Bámulom a tükörképemet,
s torz fintor ül pofámra.
Te világ szégyene, te!
A normális emberek leköpnek téged!
Mid van? Szíved, ami félrehord,
agyad, ami félreakar,
kezed, ami félrevégez!
Te senkiházi, utolsó selejt, te!
Te emberiség söpredéke! -
Így szidom magam,
s fogaim közül fröcsög az indulat.
Széttöröm a tükröt,
szilánkokra hullik, s a
földön milliónyi szilánkban
milliószor látom magam.
Pusztulj, ne sokasodj,
egy is sok belőled! -
üvöltöm, s a cserepek
közé taposok, de hiába.
Mind több és több tükörkép
néz vissza rám fagyosan, vádlón,
mint megannyi undok vipera.
Pusztulj el, pusztulj, ocsmány féreg!!
Gyűlöllek!! -
Ahogy a tükör szétesett,
lelkem is úgy semmisül meg lassan
mert a felcsapó indulat
hamuvá égeti.
Így pusztítom el magam egy napon.
Volt egy álmom.
Hogy majd nagy leszek,
szép és kívánatos. És
hullani fognak az ölembe a férfiak
(akik közül majd párt választok).
De nem így lett. Megváltoztam.
Lett egy másik álmom.
Hogy majd nagy leszek,
macsó és laza. És
hullani fognak az ölembe a nők
(akik közül majd párt választok).
Most nagy vagyok.
Nem lettem se szép, se kívánatos
se macsó, se laza.
Nem hullanak az ölembe se férfiak,
se nők,
csak mérhetetlen magány és fájdalom.
Felnőttem.
Már látom, hogy az élet több,
mint álmodozás. Az élet
cselekvés, és nem mindig alakul
úgy,
ahogy mi szeretnénk. Az élet
egy körforgás, örök ismétlődés.
Egy körhinta.
Aki felül rá, úgy beleszédül,
hogy összehányja magát.
Az élet gyomorforgató.
Jobb lenne nem élni,
jobb lett volna elkerülni
a lét terheit.
De pete-koromban nem
kiabálhattam anyámra, hogy ne
akarjon megszülni.
S most hányódok sós-keserű vizeken.
Még mindig van egy álmom.
Hogy kicsi leszek, bambuló gyermek.
És akkor nem veszem észre,
hová aljasult a világ,
míly értéktelenek lettek a nemes
cselekedetek, gondolatok, érzések.
Gyermeki agyammal elhiszek majd mindent.
Azt is, hogy az élet csodaszép.
És hogy nem kell nekem se férfi,
se nő.
Csak egy hiszékeny elme.
Hát mondd, ezért megérte…???…
Nem tudok írni. Elfogytak a szavak.
A betűk csak hevernek, mint a döglött halak.
Nem állnak mondattá, nincs bennük élet,
Nem tudják elmondani, hogy kelek, fekszek, élek.
Nincs ihlet. Elfogyott az erő.
Nem vagyok többé büszke nő.
Csak egy hülye csitri, lelkibeteg sátán,
Ki csak arra jó, hogy röhögjenek kárán,
De hogy segítsék is??… Áh, ez csak szép álom…
Még mindig a szebb jövőmet várom.
Álca a jégkék, idegen tekintet,
Más elől jól takarod, ha titkon
Szomorú, mélykék szemeid tövéből
Csordul a lélek.
Itt vagy.
Foglak.
Itt vagy? Nem érezlek!
Bénaság hullt kezemre,
Vagy szemem világa hagyott cserben?
Érzéki csalódás.
Ez vagy.
Virtuális vetülete az álmoknak.
Egy arc, egy hang, egy kéz…
Te vagy?
Álmomból léptél elő?
A fehér lovon fekete hercegnő?
Nem vagy.
Képzelődök, agyam viccel, te nem lehetsz.
Nincs szerencsém.
Vágytam rád, s te nem vagy más, csak
egy
álomkép.
Szép tündér királykisasszony,
Oltalmat adó enyhülés,
Csillagos égbolt szupernovája,
Egyetlenem…
Csak álom vagy,
Álom,
Álom mindörökké…
I.
Rabszolgáddá tettél,
szabadulnék tőled,
kötelet vetettél nyakamba,
fulldoklom, ölj meg.
Legszentebb szerelmem
rózsáit tapostad,
halott vagyok most már.
Életem megkaptad.
Sírni vágyok,
szaggatón, üvöltve,
kitépett szívemet
hang gyolcsa kötözze,
ha már te nem kötözöd,
csak vágod a húst,
téped a sebet; mint
megvadult hiéna,
somfordálsz vérszagra,
s jóllakott gyomorral
dicsőségedet fújod.
Ki vagy te? Dögkeselyű,
mely széttört szívemet falja fel.
Maga a sátán,
ki vérző lelkemet szívja el.
Üres, kongó testem
diribdarabra hullik,
molekulákra,
atomokra.
Megöltél. Már nem vagyok.
Kísértek.
Ölelj meg. Ölj meg újra.
Rohadt kis k….
II.
Nem vagy se jobb, se szebb másnál.
Ha elmondanám, ki vagy, mit látnál?
Angyali külső, szentnek adod magad,
De belül rothadó, kegyetlen gépezet vagy.
Itt egy gomb, nyomd meg - hazugság.
Ott egy gomb, nyomd meg - hazugság.
Az egész lényed hazug, csaló,
Rosszabb vagy, mint a trójai faló.
Mondanám: gyűlöllek. De nem tehetem.
Szeretlek.
Nem tudok szabadulni tőled.
III.
Mit érzek, elmondani nem lehet,
Legforróbb szerelem, kegyetlen gyűlölet
Sava szétmart, elfoszlom már,
Minden egyes óráért kár,
Mit ébren töltöttem.
Csúf az élet, s álmodni enyhet adó,
Nincs konfliktus, lelkitusa, elmaradó
Emlékem csak rémálom, a legszebb,
Minél fájóbb, annál édesebb,
Mert rólad álmodom.
Ölelésedben elégnék, mint papír a tűzben.
Nélküled olyan vagyok, mint kavics a földben.
Gyűlölsz, talán, vagy szánakozva nézel,
Nem látok fejedbe, nem tudom, mit érzel,
De hisz nem remélhetek.
IV.
Mit mondani akarok,
Ember nem hallja,
Csak gondolni merek rá,
De csukva lelke kapuja.
Két hónap, mi enyém volt,
Két hosszú, édes hónap.
Most elárulva heverek.
Bár sose lenne holnap.
Felkelnem már nincs értelme,
Kit szeretek, szánakozva sajnál,
Kegyetlen kék tekintettel
Szívembe késeket toligál.
Elvérzek, ha nem segítesz! -
Kiáltásom meddő próba.
Attól reméljek oltalmat,
Ki most húzott karóba?
Két hónap. Most semmi sincs.
Vacogok az egyedülléttől.
Legalább jönne, ölelne meg,
Úgyis belehalok végül.
(Lángoló lelkem letétbe helyezem,
Ki elvinné, ingyen adom.
Ha Őt rögtön feledhetném,
Letépném érte a fél karom.)
Két hónap. Most gyűlölnöm kéne.
Gyöngyház-lelkem széjjelverte,
Fájdalmamra gyógyír helyett
Gyilkos láng-mérgét keverte.
V.
Sebbel gyötört lélekkel könyörgök,
ne taszíts el, ne lökj el!
Lételemem lettél, drága gyöngy,
nélküled meghalok!
Kellesz!
Legyél velem mindig, ha csak
lélekben is,
de legyél itt! Egyetlenem,
édes szerelmem,
ne hagyj cserben,
ne hagyj el!
Egyszer meghaltam,
feltámaszottál,
nem veheted el azt,
mit hű szívvel
Te adtál!
Fájdalmak szülőanyja, kedvesem,
ne vess meg, ne gyűlölj,
rám kezet ne emelj!
Légy velem, erősíts,
vezess az utamon;
gyalogösvény, betonpálya,
ne legyen semmi akadálya
mosolyodnak lelkemhez,
kicsi szívem,
édes drága!
Utóhang
Elmehetsz,
Eltemethetsz,
Pokol tornácára küldhetsz,
Varjúcsőrrel tépheted ki szívem,
Ugyan mire lenne jó?
Kérsz - de nem félsz,
Égő érzés égő lámpa,
Jobb, ha soha nem remélsz.
Hibáztathatsz, én bűnöm??
Eldobsz, csak mert nem tűröm,
nem és nem, hogy kegyetlen vagy??
Hát az vagy!
Tégy bármit, meg nem alázkodok,
Soha meg nem hunyászkodok,
Mert nincs miért!!
…
Támolyogva tévelygek,
tajtékos dühöm szétnyitja mellkasom,
Jaj nekem - a szív fáj
sikítva lüktet a szemem is
szúr a fény - nem látom a világosságot.
Kérdezted, ki vagyok - M.A. -
Nem, ez nem én vagyok,
Én nem ez vagyok,
M.A. - a név betűkből áll,
de a betű - a betű semmi.
Ez nem én vagyok. De ez voltam.
Ez voltam.
Naiv kamasz, társadalmi
konvencióknak élő - jaj nekem -
Merev szabályok és elvárások,
Megfelelni kész voltam, de életem
Összedőlt, lelkem összetört,
Meghasadt.
S a seb fáj.
Összeforrni nem tud már.
Idegen a város. Itt élek, s nem értem,
Miért taszítanak el a gonosz falak,
Paneldzsungelben vívom szamuráj-harcom,
S a sötét utca gyötrőn hallgatag.
Zúg a szél. A redőny zörgése, mintha
Száz kereszetes lovag szakadna rám,
Börtönbe kergetett birkaként élek,
Kicsi, régi szobám a karám.
Idegen a szoba. Az ágy is, melyen alszom.
A kockás takaró, a pufi párna.
Ha eltűnnék, csak úgy csendben, hirtelen,
Sírna utánam az asztal, s várna?
Nem kaptam itt semmit. Hideg acélváros,
Gépies emberek tábora,
Mintha minden aljas, hitvány gonoszság
Vastagon kiülne a házfalra.
Idegen a város. Járom az utcát, hiába,
Tíz éve koptatom itt a teret,
Mégis idegen, mert mint cafrang szülőanya,
Nem fogadja be a gyermeket.
Mennem kéne - mennem, ó hová?
Maradnom nem lehet - jól tudom!
Ha a felnevelő városom kidobott,
Megmaradni ugyan hol lesz otthonom?…
Ott lent.
Ott lent.
Majd ha már nem leszek.